Ugyanakkor eme marketing munkások igen jelentős hányada is naiv, egyszerű módszertani sugallatokat teljesít lényegében tudattalanul”, írja Médiamágia című könyvében dr. Botond Gyula pszichiáter, hipnoterapeuta. A folytatásból kiderül: „...a gyógyszeripari marketing dolgozók egy része az orvosokkal, orvostanárokkal áll elsősorban szuggesztív, kisebb részben anyagi kapcsolatban, másik részük pedig a reklám és média eseményeket szervezi.”
Alább részletet olvashatnak a műből.

Az orvosok, a médiamunkások és a panaszosok szerepe

A második lépcsőn az orvosok, professzorok helyezkednek el, akik a tankönyveket, a diagnózisokat és a recepteket írják. Tévedés volna őket megítélendő a gyártókhoz fogható komoly anyagi érdekeltségben gondolkodni. Valójában erős szuggesztív hatás alatt állnak egyrészt az ipar oldaláról, másrészt egymást gerjesztve folyamatosan, tudományos dolgozatok, irányelvek, társaságok, kongresszusok örvénylésébe veszve, melyek mind egy irányba, a minél több depresszió és minél több gyógyszer irányába húznak. A gyakorló orvosok részéről fennálló naivitás még elfogadható, de az egyetemi tanároknak, kutatóknak feladata lenne rálátni tevékenységük egészére.

A harmadik lépcsőt képviselik a média munkásai és a panaszosok. A média munkásait, műsorvezetőket, újságírókat itt szándékosan nem nevezzük szakembereknek, mert a medikalizáció terén gyakorolt tevékenységük olyan mértékű naivitást, majdhogynem értelmi fogyatékosságot tükröz, ami talán már a médiának is hátrányt jelent. A medikalizáció és ezen belül a depresszió tömegszuggesztiói nem illenek a képes médiába, a hosszabb ismeretterjesztő szöveg (könyv) pedig unalmas, drága, kevéssé hatékony. A medikalizáció elsődleges médiuma a rádió, második a sajtó.

Az efféle műsorokat természetesen a legnagyobb érdekeltségi körnek, az otthonülőknek, munkanélkülieknek, öregeknek szánják, így napközben akár órák hosszat is betegségeket elemeznek. A sugallatok rejtjelezésére az ismeretterjesztés, felvilágosítás, megelőzés, gyógyítás tehát a jó szándék szolgál, mint általában. Azonban a rejtett és igen erőteljes szuggesztió minden esetben ugyanaz: a betegség létezik, gyakori, valószínű, nagyon veszélyes, de megelőzhető, felismerhető, gyógyítható, csak orvoshoz kell fordulni azonnal, a legkisebb gyanú esetén is. Depresszió esetében pedig a gyógyszert életfogytiglan szedni kell, ám ez nem jelent függőséget.

Nem tudják, mit tesznek...

Nem használom a manipuláció kifejezést, mert nem tartom valószínűnek, hogy egy ismeretterjesztő műsor vagy cikk szerkesztője szándékosan félrevezető és betegséget reklámozó kommunikációt folytatna. Sajnos azonban számos jel mutat arra, hogy a tömegkommunikációban dolgozó hivatásos szakemberek nincsenek tudatában mesterségük lényegének, vagyis a kommunikáció szuggesztív potenciáljának.

A mégoly kevéssé panaszos ember is igen szuggesztibilis mind a súlyosságot fokozó, mind az enyhülést ígérő üzenetek irányában. Panaszait hajlamos felnagyítani, főleg ha ilyen irányú sugallatokat is kap a médiából vagy az orvostól. Az már a medikalizáción is túlmutató posztmodern létforma-szuggesztió, hogy bármiféle bajra valahonnan máshonnan, valaki mástól kell várni a segítséget, nem pedig magunkat, magatartásunkat, helyzetünket vizsgálni meg kritikusan. Ehhez a passzív, kényelmi attitűdhöz remekül illeszkednek, minthogy éppen erre is készültek a depresszió diagnosztikus tünetei.

Rengeteg tünet közül lehet válogatni a diagnózishoz

Az alábbi tünetlista a jelenleg hivatalos, nemzetközi pszichiátriai diagnosztikus útmutatókból, valamint a leendő panaszosok, betegek részére tekintélyes orvosok által írt és depresszió elleni tablettát gyártó cégek által szponzorált ismeretterjesztő, vagyis propagandaanyagokból származik. Ez utóbbi listák összeállításában viszont a manipulatív szándék bizonyosra vehető, szórólapokon való terjesztésük esetén pedig kizárólagos. A tünetek közül hivatalosan négy, de gyakorlatilag akár egyetlenegy is elegendő a depresszió diagnózis megállapításához, és, ami a lényeg, a recept felírásához.

* * *

A folytatásból kiderül, mi az az összesen 44-féle (!) tünet, amelyek közül „csemegézhetnek” a szakemberek, ha valakit depressziósnak minősítenek. Megtudjuk azt is, hogy a könyv pszichiáter szerzője miért minősíti komolytalannak az egész ügyet. A folytatáshoz kattintson ide.

(Forrás és egyéb érdekességek: Tények és tévhitek)